Mosonmagyaróváron és Hegyeshalomban is leszállók voltak, itt már látszott, nem is vagyunk olyan sokan.
Ekkorra már teljesen besötétedett, a tájban nem lehetett gyönyörködni. A vonat a határ után száguldásba kezdett, faltuk a kilométereket.
Egyszer csak nyílt az ajtó, belépett egy nő, morrantott valamit, de látszott a tekintetén, hogy megcélzott már egy ablak melletti helyet, amit mi azelőtt pár perccel hagytunk el, hiszen Bécsben oda lesz két felszálló. Bevetődött a sarokba, bevackolta magát, és aludni próbált. Olyan kétpercenként idegesen elkezdte rendezgetni kevéske csomagját, ami egy kézitáska és egy papír reklámtáska volt. Láthatólag aggódott a táskájáért, szegény táska egy idő után összehajtva párnaként funkcionált. Majd a hőmérséklettel lehetett gondja, mert a dzsekijét próbálta takaróként használni, minden egyes kísérletnél nagyobbnak tűnt a kabát, míg végül sikerül betakaróznia vele, és elszenderedett.
Befutottunk Bécsbe. A mellettünk levő vágányon őszinte örömmel fedeztünk fel egy szerelvényt, jé, ez is Zürichbe megy. Ez naivitásunkat jelzi, hiszen pár perc múlva világossá vált, az is mi vagyunk, vagyis azt a szerelvényt, amivel eddig utaztunk szétkapcsolták, a Zürichbe menőket kihúzta egy mozdony, majd rátolta a szomszédos vágányos már várakozó szerelvényre. Összekapcsolódtunk, ekkor szállhattak fel az utasok.
Meg is jelent két fiatal lány néhány bőrönddel és egyéb táskával az ajtóban. Miután beküzdötték magukat a keskeny ajtón, konstatálták, valaki alszik az egyik helyen. Udvariasan köszöntötték, és jelezték, az az ő helyük. Először németül próbálkoztak kétszer is, majd az értetlenséget látva megpróbálták mindezt angolul, majd ismét németül. Utastársunk felébredt kissé, és végre megértette, nem jó helyen ül, ekkor duzzogva felemelkedett és átült a középső ülésre, és folytatta a helyezkedés, vackolódás, alvás programját.
A lányok feltették csomagjukat, elkezdtek rámolni, majd az egyik kiment a mosdóba egy kisebb csomaggal. Pár perc múlva átöltözve tért vissza. Majd bőrönd le, és vad rámolás következett. Annyira nem akartam bámulni, ezért első pillanatban azt hittem, ő is takarót vesz elő, de kiderült, egy garbópulóverbe bújik bele. Nagyon dolgozott az alvás ügyön, jelzem ekkor még nem volt 10 óra sem. Mindegy, nálunk sötét volt, a folyosó fénye világított csak, fülkénkben csend honolt, és nagyon igyekeztünk elaludni. Nekem csak szundikálni sikerült, a lábamat már nem tudtam hova helyezni, hiszen szemben ültek, szinte a térdünk is összeért.
Nemsokára megérkezett az osztrák kalauz, akinek öltözéke először megtévesztett bennünket. Jött a folyosón egy nagyon elegáns, csíkos öltönyös, fehér inges, nyakkendős úr, aki érdeklődéssel tekintett be a fülkékbe, amikor elhaladt előttük. Ekkor még nem gondoltam, hogy ő a kalauz. A vagon végétől kezdte a jegyeket ellenőrizni, kisvártatva belépett hozzánk is. Azt hittem, lyukasztó van a kezében, de kiderült, hogy egy kis bélyegző lapul az eszközben, és rápecsétel a jegyekre.
Miután ezen a jegykezelésen is túlestünk, ismét megpróbáltunk aludni. Ez nemigen sikerült. Körülnéztem a fülkében és meglepve láttam, az átöltözős leányzó alaposan felkészült az alvásra. Nemcsak garbó, külön zokni és ruha, hanem a fején egy feltolt fekete szemvédő, vagy minek nevezzem, olyan, mint amit filmekben látunk, manapság már csak erősen korosodó hölgyek és urak által használva.... Ez kicsit mókás volt, hát még, amikor látom, erősen igyekszik utastársunk a füldugót helyére illeszteni. Elgondolkodtam, vajon most akkor ő hova utazik? Egy másik városban reggel már dolgoznia kell, esetleg iskolába; egyetemen órára bemenni, vagy mi az oka, hogy ennyire erősen igyekszik azon, hogy reggelre pihent legyen.
Csendesen szenvedtem, próbáltam a lábam elhelyezni kicsit nyújtva, sajnos kevés sikerrel.
Néhány állomás következett, kevés mozgással. Az esetleges felszállók előttünk csak elmentek, hiszen ott már nem volt hely. Elhagytuk St. Pölten, Amstetten, Linz, Wels városokat, és haladtunk Salzburg felé.
Salzburg előtt a mellettünk levő fülkében nagy mozgolódás támadt. Már kb. negyed órával odaérkezésünk előtt nagy hangon megbeszélték a dolgaikat, csomagjaikat leszedték, és kiálltak a folyosóra. Úgy láttam, legalább négyen voltak. Indulás után még azt hittem, olaszok, de később inkább spanyolra tippeltem, annyira nem értettem a beszédüket.
Hála a fülkékben végigfutó tükröknek és az ajtóról már véglegesen eltávolított függönyöknek, az ember egész jól beláthat a szomszéd fülkébe a helyén ülve is, és a folyosó egy részét is szemmel tarthatja. Bennem megerősödött az elhatározás, tenni kell valamit. Éjfél körül vagyunk, az út felénél, nem tudok aludni, a lábamat nem tudom hova tenni. Amikor leszálltak az utasok, én már át is vetődtem a szomszédba, az ajtón megnéztem, lesz-e még ide felszálló, és hányan szálltak le a fülkéből. Örömmel konstatáltam, hogy üres a fülke, a Zürichig utazók eltűntek, vagy nem is voltak, és négy hely megürült. Azonnal cselekedtem. Holmijainkat gyorsan áthoztuk, és elhelyezkedtünk. Én már el is feküdtem, mert ugye egy alvó embert nem fognak felkölteni a felszállók, helyük nincs oda foglalva, tehát majd olyan helyre ülnek be, ahol van ülőhely. Elgondolásom jó volt, két hibát követtünk el. Az egyik, hogy nem oltottuk el a villanyt, a másik meg, hogy csak én foglaltam el 3 helyet, velem szemben viszont üres volt két hely.
Egyszer csak nyílt az ajtó és belépett egy fiatal lány, kezében egy legalább 500 oldalas könyvvel. Nem szólt egy szót sem, még csak nem is köszönt, leült és folytatta az olvasást. Mit mondjak, azért ez zavaró volt, hiszen már éjjel fél egy volt, én tudtam, reggeltől várost nézek, járkálok, kicsit aludni kellene már. Ő azt a taktikát alkalmazta, hogy fel sem nézve olvas. Mint aki karót nyelt, úgy ült. Hát ez van, gondoltam, és azért igyekeztem az alvással. A következő állomás Innsbruck volt, ami előtt a leányzó becsapta könyvét, felpattant, és kiment. Közben kikukucskálva a folyosóra, láttam, hogy előző fülkebeli betérő utastársunk is itt száll le. Azóta is azon gondolkozom, vajon milyen náció tagja lehetett, és vajon Bp-ről utazott oda valami konferenciára, vagy pont ellenkezőleg, akkor már hazafelé ment? Egy biztos, ő sem hosszú időt töltött a másik városban.
Innsbruck után már teljesen elcsendesedett a vonat, az utasok aludtak, a vonat néha olyan tempóban száguldott hogy az ember érezte, benyomja az ülésbe a sebesség. Időnként érezhetően erős kanyarok voltak, gyorsultunk, lassultunk. Megérkeztünk végre a svájci határra. Gondoltam, itt lesz valami útlevél ellenőrzés, aztán gondoltam azt is, nem túl nagy ellenőrzés lesz, hiszen schengeni övezetből jövünk, de hát ki tudhatja ezt.
Éppen érdeklődéssel figyeltünk kifelé, pihentető üldögélésben, amikor láttuk, két rendőr felszáll. Aztán azt hallottuk, beszélgetnek a folyosón, egy rendőr telefonálva elhalad a fülkénk előtt, csak ránk pillant, majd megy tovább. A szomszéd fülke ajtaját kivágja, villanyt gyújt, és elrikkantja magát, hogy mit mondott, nem értettem, igazából hallani nem is lehetett jól. Na mondom, jól kikerült minket. Lehet azért, mert ültünk, és látta, két ember van a fülkében, méghozzá ébren. Az alvókat úgy tűnik felkeltették, lehet, hogy jól lássák őket, de ezt nem tudom pontosan. Mindenesetre 1-2 perc alatt lezajlott a dolog, és indultunk is tovább.
Szerencsére ezután jobban aludtam, már pirkadt, amikor felébredtem. Svájcban jártunk, és egy faluban megpillantottam, azt, ami annyira svájci... Alpesi tetős, tüneményes házak zsalugáterrel. Az utcák rendezettek, tiszták. Lassan megérkezünk Zürichbe. Csomagolni kezdek.
