Ma vonattal mentem Zuglóból Kispestre. Persze a busz jóvoltából nem értem el a monori személyt. Akkor kanyarodtunk ki a Thököly útra, amikor a vonat beállt a megállóba. Sajnos nem volt elegendő 23 perc, hogy az 5 perces gyaloglás után a 7 perces autóbuszozást, plusz 2 perc gyaloglást megtegyem akkor, amikor menetrend szerint mentem ki a buszhoz. Persze 5 perc eltéréssel közlekedett. Nem is tudom, miért gondoltam, jönni fog akkor, amikor a menetrend mondja. Jelzem 10 percenként jár. A lényeg, lekéstem a monori személyt. Felmentem a megállóba, persze ott fent már metsző szél fújt, de tudtam, jön nemsokára egy gyors, azzal is eljutok Kőbánya-Kispestre. Igaz, előtte jött egy IC is, de egyrész akkor mondták csak be, amikor már látszott a mozdony, ekkor már késő odarohanni jegyet venni, a másik meg, hogy a jegy plusz helyjegy vásárlást túlzásnak éreztem, inkább kések kicsit.
Megérkezett a gyorsvonat időben, felszálltunk. Nos, ekkor szembesültem a nagy magyar valósággal. Egy lepusztult, koszos, ronda kocsiba szálltam fel. Be se mentem a kocsi belsejébe, hiszen csak egy megállót megyek. Meg is érkezett a vonat rendben Kőbánya-Kispestre, és igyekeztem lekászálódni. Az, hogy az ajtó visszacsapódik, nem is tudom miért nem lepett meg. Nem is emlékeztem, hogy a vonatajtók kifelé nyílnak. Azon a csodás lépcsőn igyekeztem lefelé, amit a lent állók eléggé zokon vettek, mert én már a harmadik leszálló voltam. (ó mi borzalom, amikor ők sietnek) Ennek következtében úgy bevertem a térdem a vonat nem tudom melyik részébe, hogy csuda.
Ezek után még visszafelé is vonattal szándékoztam menni. Amikor odaértem az állomásra, éppen bent volt a monori személy, a lépcső tetejéhez értem, amikor elindult. Remek. Visszakocogtam megnézni, mikor jön a következő. Örömmel olvastam, jön a záhonyi gyors. Képes voltam ennek örülni. A vonat időben megérkezett. Megláttam a lépcsőt, és majdnem nem szálltam fel. Térdmagasság felett az első lépcső. Eszméletlen jó. Elképzeltem az idős néniket nehéz csomaggal, és feltettem a kérdést magamnak, hogy szállnak fel? Felkapaszkodtam, és a nap fénypontjaként egy igen fiatal ember segített feljutni. Nem gúnyból mondom, tényleg meglepett, hogy ilyen kedvesen segít. Szerintem nem az első eset volt, hogy 20 éven felüli majd elájult a vonatlépcső magassága láttán.
A peronon álltam meg szintén, és nagyon örültem, hogy kesztyűben vagyok. A vasúti kocsi legalább olyan ronda, lepusztult, büdös és koszos volt, mint pár órával azelőtt az ellenkező irányba menő.
Leszálláskor sikerült az ajtónál állónak kinyitni az ajtót. Őt is erősen meglepte az, hogy nem befelé nyílik az ajtó. A kifelé nyíló ajtó előnye mondjuk az, hogy az utas gyorsan a peronra ér, ha nem vigyáz. Persze ez az ajtó is visszacsapódott, de már nem vertem be a térdem, csak láttam, hova ütöttem be előzőleg. Nem mondom, hogy nem balesetveszélyes.
Nos a végkövetkeztetés. A monori piros csíkos, ajtót nyomógombbal nyitó vasúti kocsival való utazás egy luxusút. Már látom, eddig szerencsés voltam, hogy ezeken szuper személyvonatokon utaztam. És még egyet tudok. Soha, semmilyen körülmények között nem utazom a záhonyi gyorssal. Csak IC, ha olyan helyre megyek, ahol nem áll meg, akkor inkább átszállás IC-ről személyvonatra. Bár ki tudja...